.....vagy csak plátói érzés már...negyven évszak múlt el..mikor remegő testemhez értél s megcsókoltál,csak a hold s csillagok voltak jelen,s mi ketten azon az éjjelen...mikor egy márványtábla szövegét olvastad fel Nekem.

Szorasan átölelve,rabul ejtetted szivem,mely azóta is abronccsal védett,mert öt karácsony volt...öt újév..melyen már csak arcod..örök emlék.

Még mindig érezni illatát,a Novemberi szellőét,mi még ma is magával sodor,ha felbukkansz valahol.

Valami őrült dobbanás,mit érzek ma is...bármerre nézek,bármitt hallok..látok...Te itt vagy Velem.

Az égitestek álomba ringatása,lágy szellőként oson át az éjszakába....picinyke ablakomon át simogatnak sugarai,s hallom amint azt susogják....aludj édes,én már csak álmodni merek...

Álmaiban itt vagy Velem,s ha kinyitom a szemem...tudom...gondolatban mindig itt maradtál Velem,érzem...bőröd illatát..mely örök vendég maradt,s őrzi picinyke szobám.

S tudom....bármennyi idö telik el,eshet eső hó vagy,fújhat újra őszi szellő...tiz tél után...újra együtt olvassuk el...a márványtábla titkát...mely tudja...volt valaha két szerelmes ember...ki újra egymásra talált...ezerkilencszázkilencvenhat nyarán....s jött az őszi ködös,párás zord idő...mely elmosni próbálta Őt....

.....de visszatalált...ez év tavaszán....bátortalan lépteit hallván,szivem dobbanását hallva...ismét itt a márványtábla titka...mely életünk részét..egyszer megírta...s csak mi ketten,s az égitestek voltak jelen...s ma is csak két szempár tudja..mi az...mi ránk vár..hisz ma érzem csak igazán...a rózsák enyhe illatát...mit csak te adhattál...s örökké Velem marad az illata...mely emlékeztet egy régmúlt szerelem... újra lobbanásra kész.